One Shot

1.fejezet

-Ön szerint, ha tudnám, akkor itt ülnék?- emeltem fel a hangom és idegesen a fémből készült, hideg asztalra csaptam.

-Kérem Hölgyem nyugodjon meg és mesélje el még egyszer, hogyan is történt a dolog- lehunytam a szemem, nagyot sóhajtottam és minden erőmre szükségem volt, hogy ne borítsam rá az előttem ülő rendőrre az asztalt. A szobában megszorult a levegő és szörnyű izzadságszagtól már a fejem is fájt.

-Nézze Uram én már vagy százszor elmeséltem Önöknek, hogy mi volt.

-Kérem…- a férfi megdörzsölte orrnyergét, látszott rajta, hogy napok óta nem tudta kialudni magát, ahogyan én sem.

-Ha még egyszer elmondom, akkor hazamehetek? – kérdeztem valamivel higgadtabban.

-Legyen – mondta megadóan s intett egyet, hogy kezdhetem.

-A reggelem úgy kezdődött, mint a többi. Otthon elkészültem és bementem az iskolába. Első órám matek volt, ami már magába nézve is elég szörnyű arról nem is beszélve, hogy hétfői napon történt mindez. Épp valami sinus tétellel bajlódtunk mikor kinyílt az ajtó. Persze tudtuk, hogy ki az mivel csak Ezor hiányzott.

-Ezor ekkor mennyi ideje járt Önnel egy osztályba? –vágott a mondandóm közbe.

-Ha jól emlékszem, akkor 7 hónap és pár napja. –erre csak bólintott egyet és jegyzetelt- Folytassa, kérem.

- Szóval kinyílt az ajtó és belépett rajta Ő, ekkor már kezében volt a puska, amit valószínűleg az apjától lopott el. Mindenki döbbenten fordult felé ő pedig csak higgadtan annyit mondott: ,,Fel a kezekkel”

-Ön nem ijedt meg?

 -Hazudnék, ha most nemleges választ adnék. Igen, én is megijedtem, de nekem feltűnt valami, ami a többieknek nem.

-Mi volt az?

-Alig láthatóan remegett a keze- erre hümmögött egyet és újra körmölni kezdett- Felkeltem a helyemről, mert tudtam, hogy engem nem fog bántani.

-Ezt abból gondolta, hogy látta a remegést?

-Nem –ráztam meg a fejem és egy távoli pontra szegeztem a tekintetem. Fájó emlékek ezek számomra- Onnan tudtam, hogy én voltam az egyetlen barátja… talán már kicsivel több is. Közvetlenül a puska csöve elé álltam. Erre rám kiáltott, hogy üljek le, de erőt vettem a félelmemen és rendületlenül ott álltam továbbra is. Még egyszer figyelmeztetett, majd, hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját kiélesítette a fegyvert. Ekkor nem tagadom összerezzentem. ,, Most már félsz?” Kérdezte, mire megráztam a fejem. Persze tudta, hogy hazudok. Az egyik diáktársunk kihasználva a pillanatot felugrott az asztaltól és az ablakhoz kezdett rohanni. Ezor pedig be pánikolt és lőtt. Hirtelen összerezzentem, mert a golyó a fülem mellett szállt el. Az említett érzékelő szervem ezek után percekig csak sípolt. Mindenki összehúzta magát a padba, volt aki levetődött a földre, de mindezt csak a szemem sarkából láttam. A golyó belefúródott a gyerek tricepszébe, és nem sértett semmi vénát, artériát. Szerintem most még a szülei is belátják, hogy nem volt hiábavaló pénzkidobás a konditerem bérleti díja. –kalandoztam el.

-Térjünk vissza a lényegre, ha lehetne.

-Persze- szedtem össze magam- Na, ott tartottam, hogy meglőtte Michaelt. Szólt a tanárnak, hogy nézze meg és lássa el a sebet. Az adrenalin szintem szerintem ekkor már az egekben járt, mert megkértem, hogy lőjön le. A többiek hitetlenül néztek rám, levegőt visszafojtva. Lőj le! –ismételtem meg ő pedig mélyen a szemembe nézett. – Menj ki a teremből- parancsolta miközben megragadta karomat és az ajtó fele kezdett vonszolni. Egy hirtelen mozdulattal kiszabadítottam magam a szorításból. –Azt mondtam lőj le!- ismételtem meg magam. Megrázta a fejét és lehunyta a szemét, nagyot sóhajtott összeszedve minden maradék türelmét és önbizalmát. –Kérlek, menj ki. Nem akarom előtted megtenni- mondta és éreztem a hangján a szomorúságot, de én kötöttem az ebet a karóhoz. – Már pedig én itt maradok és le fogsz lőni !- itt már szinte kiabáltam. –Nem értheted- rázta meg a fejét és a puskát maga fele fordította. Ekkor esett le, hogy ő csak öngyilkos akart lenni a nagyközönség előtt és mielőtt észbe kaphattam volna a szavak saját maguktól hagyták el a számat- Hiába ölöd meg magad előttük. Hidd el nem fog nekik leesni, hogy miért tetted, hogy ők voltak a hibások érte, amiért csúfoltak, szekáltak, bántottak. Ők ahhoz túl buták- itt már nagyon is hisztérikus volt a hangom és  megjöttek maguk ő pedig távozott az ablakon keresztül.

-Ez minden, ami történt?-nézett mélyen a szemembe a biztos úr.

-Ez minden, amire én emlékszem- álltam sziklaszilárd tekintetét és akkor a kis fecni, ami a zsebem mélyén lapult szinte égetni kezdte a bőrömet. Még mielőtt Ezor eltűnt volna ő dugta valahogy a zsebembe, de tényleg nem emlékszem rá, hogy került hozzám szóval, ha úgy vesszük nem hazudtam.

-Rendben akkor mára végeztünk. A kollégáim majd hazaviszik Önt. További szép napot, és ha bármi információ eszébe jutna hívjon. A névjegyem már magánál van, ha jól emlékszem.

-Igen.Viszlát!- álltam fel én is az asztaltól, kezet fogtunk és előre engedve kimentem az ajtón. A kapitányságon most nagyobb volt a nyüzsgés, mint amikor jöttem.

- Mia-szólt utánam sietősen a rendőr, akivel előbb tárgyaltam- Mielőtt elfelejteném, a házát 24 órás megfigyelés alatt tartjuk, egy-egy emberünk folyamatosan követni fogja Önt. Szóval ne féljen, nem árthat, magának az a gazfickó- úgy látszik nem értette meg a kapitány, hogy nem engem akart megölni, hanem saját magát. Már kezdem érteni, hogy hogyan is keletkeztek azok a rendőrviccek. Egy magas, barna szemű, hajú férfi jelent meg előttem. Egyenruhája megfeszült a szépen kidolgozott izmok felett, szinte annyira, hogy az ember minden pillanatban azt várja, mikor szakad le róla.

-Jó Napot kívánok!A Kapitány küldött, hogy vigyem haza Önt. Kérem kövesen.

-Jó Napot kívánok! –köszöntem és, mint a jó gyerek követtem őt. Beszálltam a kocsiba, ami elfurikázott a koleszig ahol elgémberedett lábakkal szálltam ki a szűkös, ráccsal elválasztott hátsó ülésről.- Köszönöm szépen ! Viszontlátásra és további szép napot! –mondtam . A rendőr is egy szia félét mormogott az orra alatt. Fáradtan és retardáltan indultam meg felfele a szobámba. Mondanom sem kell, hogy nem kis feltűnést keltett a rendőrautó így úton-útfélen megállítottak, hogy meséljek. Rendszerint elengedtem a kérdéseket a fülem mellett, belépve a szobámba nagy nyugalom és fáradtság árasztott el. Levettem ingemet, fekete nadrágomat, felvettem az iskola címerével ellátott pólót, ami három számmal nagyobb volt nálam. Még a volt szobatársam adta nekem. Hallottam, ahogy az ágy megnyikordult súlyom alatt, éreztem, ahogy a rugó kiálló kis része felsértette a vádlimat, de nem érdekelt, mert már az álomvilág kapujába voltam.

2.fejezet

 Másnap reggel az Égi festő munkába lépett és az ég alját pompás színekbe burkolta jelezve az embereknek, hogy egy új nap jött el. Már két hét telt el az eset óta és egyre jobban aggódtam, mert semmit se tudtam Ezor-ról. Napról napra egyre reményvesztettebb lettem és néha napján már mosolyogni is elfeledtem. Sarah persze folyton nyaggatott és nem hagyta, hogy teljesen szétessek. Suli időben is minden szünetbe kitalált valamit, hogy még véletlenül se legyen időm gondolkodni. A mai nap is ilyen. Most próbálja épp elhitetni velem, hogy véletlenül felejtette kinn az üdítőjét a szekrényébe, de egye fene elkísérem úgy is ide kell hoznom a töri könyvem. Egész úton fecsegett, majd hirtelen csendbe maradt, szemei elkerekedtek és rohanni kezdett egyenesen előre. Nem kellett odanéznem ahhoz,hogy tudjam, Peter van ott, a pasija. Sarah a srác nyakába ugrott és egy csókkal köszöntötték egymást. Nekem semmi kedvem nem volt végignézni ezt a szerelmi bájt ezért egyedül tettem meg a bokszig vezető pár lépést. Éreztem, hogy valami nincs rendben a szekrényemmel, mert a kulcsot alig bírtam elfordítani a zárba pedig máskor csak egy laza csuklómozdulatot jelentett. Ahogy sejtettem. A belsejébe egy kissé viseletes fehér rózsa lapult alatta pedig egy gyűrött papír. Halvány mosoly jelent meg arcomon és majdnem elsírtam magam. Ekkor barátnőm visító hangját hallottam meg a hátam mögül:

-Ezt tuti Michael műve! Milyen aranyos tőle, hogy így belecsempészte a szekrényedbe! Had nézzem a leveled! –kapta ki kezemből az üzenetet, amit még én sem olvastam. Bevallom féltem, hogy valami olyat írt bele Ezor ami veszélybe sodorhat vagy felkeltheti barátnőm figyelmét. Honnét veszem azt, hogy ő volt, ha már hetek óta nem hallottam felőle? Ez roppant egyszerű. Csak neki meséltem a családomban lévő szokásról, miszerint rózsákkal üzenünk a másik embernek. A fehér a megbocsátás rózsája. Bárcsak találkozhatnák vele és elmondhatnám neki, hogy én nem haragszom, de a jelen helyzetbe nem sok reményt látok rá. Sha hangosan kezdte olvasni a levelet:

-Találj valakit, aki mellett nincs játszma vagy színészkedés, aki elfogad úgy, ahogy vagy, mégis változásra bír. Azzal, hogy ismer, hogy minden álcád mögé belát, és lazán rávilágít az igazságra, amit felfogsz vagy sem. Számomra te vagy az a valaki. – szívemig hatolt ez a pár sor és visszaadta reményem. Tudtam, hogy hamarosan újra láthatom, vagy ha nem is, de legalább van valami hírmorzsám róla. –Látod milyen cuki? Nekem sokkal szimpatikusabb Michael, mint az az Ezor gyerek. Nem is tudom, mit eszel azon a senkiházi bűnözőn-,,én se” tettem hozzá magamba. Barátnőm visszaadta a levelet és ebbe a pillanatban a folyosón feltűnt az emlegetett szamár Michael barátai társaságában. Mondanom sem kell Shara azonnal félrehívta.- Aranyos volt tőled az az üzenet amit Mia-nak írtál- támadta le egyszerre. Láttam Mich szemén, hogy nem tudja, miről van szó, de le se tagadta a dolgot sőt...

-Hát igen- idegesen hajába túrt- Mivel Mia nem nagyon értékelte a közeledésemet gondoltam romantikusabb módra váltok, hátha azt jobban szereti-nézett rám nagy szemekkel és kisfiús mosolyával. –Remélem nem bánod

-Nem- mosolyogtam vissza rá bár az enyém feleannyira sem volt aranyos. Szerencsére a csengő megmentett és visszasietünk a terembe.

~˛,~

Délután egyedül maradtam a szobánkba, mert a szobatársaim hosszabb kikérőt kértek. Nekem nem volt rá szükségem hisz barátok hiányába nem volt hova mennem, Michaelt pedig a hátam közepére se kívántam. Lefeküdtem ágyamra, bedugtam fülhallgatóm a fülembe, lelógatott kezemmel az ágyam mellett lévő iskolatáskába kezdtem kotorászni még nem a rózsa felsértette az ujjam. Felszisszenve kaptam ki a kezem nehogy összevérezem a hozzá gumizott levelet, de szerencsére annyira nem sértett meg. Most már figyelmesebben nyúltam ismét a virág után és sikeresen kivettem. Megszaglásztam a levelet, amin még enyhén érezni lehetett Ezor spraynek illatát. Bár csak velem lenne. A zene lassú üteme elaltatott és egy szebb világba jutatott. Léptek zajára ébredtem, de mielőtt kinyithattam volna a szemem számra erős kéz tapadt. Ösztönösen odakaptam és próbáltam leszedni az idegen kezet, levegő után kapkodva, de próbálkozásom sikertelen volt.  Ott vergődtem valakinek a keze alatt és még a szemem se mertem kinyitni, hogy meggyőződjek róla barát-e az illető vagy ellenség.

-Cssss- hallottam meg a rekedtes hangot és nyugodtan maradtam, izmaim elernyedtek a számra szorított kéz nyomása pedig szép lassan megszűnt. Ekkor nyitottam csak ki a szemem egy sóhaj keretébe. Nem akartam hinni neki. Ezor volt az teljes valójában, de egyáltalán nem hasonlított régi önmagára. Haja most a válláig ért és feketére volt festve, szeme jeges kék színben pompázott. Hosszú fekete kabátot viselt, kezét pedig bőrkesztyű ékesítette. Kíváncsian fürkészte arckifejezésemet, nem tudta mire számíthat én pedig komor, vádló tekintettel néztem vissza rá, amitől egy picit bűntudatom lett, de megérdemelte azok után, amit velem tett. Tehetetlenül állt az ágyam mellett én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve elkaptam karját és berántottam magam mellé. Az ágy hangos reccsenéssel jelezte nemtetszését, de hidegen hagyott. Ezor arcán a meglepettséget felváltotta egy megkönnyebbült mosoly.

-Szia!- suttogta.

-Csak, hogy tudd, utállak- néztem mélyen szemeibe- Amúgy, szia!- elmosolyodott és kezével végigsimított arcomon.

-Kár- biggyesztette le az ajkait- akkor egyedül kell megennem a csokit, ami kissé összetörött és véletlenül a kedvenced.

-Hogy kerültél ide? Hol laksz most? Egyáltalán, hogy képzelted ezt? A rendőrökkel mi van? – az érzelmek túlnőtték a magamban felállított gátat és könnyek formájában távoztak belőlem. – Tudod te milyen szarba kevertél engem s magadat is?

-Nyugodj meg oké? Az ajtón keresztül jöttem be és sajnos nem maradhatok sokáig így nem nagyon szeretnék magyarázkodni. Most az egyik haveromnál lakom, aki kissé átalakított amint látod. A rendőrök még nem találtak meg és remélem még egy kis ideig így is fog ez maradni. Sajnálom!- itt egy pillanatra elhallgatott- Téged nem akartalak belekeverni, de nem tudtalak lerázni az első naptól kezdve és elkövettem a hibát, hogy beléd szerettem. Ne feledd én megadtam az esélyt, hogy kimaradj ebből! Ki akartalak küldeni a teremből, de megint makacskodtál.

-Beszarok!- vágtam mondandója közepébe- Jól nézünk ki, hogy most te teszel nekem szemrehányásokat. –felkeltem az ágyból, mert most igazán felkaptam a vizet. Nem elég, hogy ronggyá idegeskedem, magam még itt hánytorgatja is nekem a dolgokat- Nem én akartam lelőni magam egy osztály előtt és nem engem üldöznek a rendőrök, ha jól tudom, de világosíts fel, ha tévedek légy oly szíves!-Kék szemeibe riadalmat véltem felfedezni, ahogyan az ágyról feltekintett rám.  Olyan volt, mint egy elveszett kisgyerek, aki attól fél, hogy elveszik tőle az utolsó nála maradt kedves tárgyát is.  

-Bocsáss meg! Én csak látni akartalak. Nem akartam semmit se felhánytorgatni, vagy szemre hányni.  Hogy is tehettem – megbánástól szemébe a fény kisebb lett és szinte teljesen el is tűnt. Kezem után nyúlt és megfogta, enyhén maga fele húzott vissza az ágyra, de hagyta, hogy a döntést én hozzam meg. Leültem mellé, de nem néztem rá, csak az egybefonódott ujjainkat néztem elgondolkodva. Másik kezével letörölt egy utolsó könnycseppet az arcomról. – Szerintem most elkél a boldogsághormon- turkált a zsebébe és elővette az elégé viseletes epres milkát.

-Nem szeretem. Ez a te kedvenced- makacskodtam kislányosan.

-Aha azért nézed úgy mi? – kezét elvette az enyémből és kibontotta, majd enni kezdte. Egyik sor követte a másikat mire felháborodottan megkérdeztem:

-Engem meg se kínálsz?

-Azt mondtad nem szereted

- Meggondoltam magam- húztam ki magam, felém nyújtotta a fél tábla csokit amit én nemes egyszerűséggel egybe kihúztam a csomagolásból és hátat fordítottam vele Ezornak- Ez már az enyém- jelentettem ki kislányosan.

-Csak szeretnéd!- Ezor hátulról átölelve próbálta elcsórni tőlem a finomságot, de nem hagytam magam. A végén úgy kötöttünk ki, hogy én Ezor alatt feküdtem az ágyon számba az összes csokival, az ágyneműim pedig a földön hevertek szanaszéjjel.

-Olyan vagy, mint a hörcsög- nyomta meg pofazacsim és majdnem kiköptem a csokit. – Semmit nem hagytál nekem- nagy nehezen megküzdöttem a csokival, nyeltem egy nagyot.

- Te már megetted a magadét- tettem mellkasára kezeimet, hogy ezzel is távol tartsam magamtól, mert arcán megjelent az a sunyi kis mosoly, ami semmi jót nem sejtetett.

-De én még szeretnék enni- ajkai egyre közelebb kerültek az enyémhez és lassú, szenvedélyes csókba forrtunk össze. Minden tökéletes lett volna, ha picit tovább tart, sőt bátran kijelentem, hogy nagyon rövidkére sikeredett, de nem vagyok telhetetlen ennyivel is beérem. Ki tudja, mikor látom legközelebb. – Bocsi ezért is- suttogta, felült és hátát a falnak vetette. Először nem esett le, hogy most mi a baj, vagy, hogy mit tett, de eztán beugrott. Mi úgy váltunk el, mint barátok és nem úgy, mint egy szerelmespár. Az egész, hogy járhatnánk csak az én fejembe fogalmazódott meg és a már lassan egy hónapja tart hercehurca alatt valahogy összemostam a dolgokat. Felültem én is mellé és fejem vállára hajtottam.

-Ezért ne kérj bocsánatot- ujjaim összefűztem az övével- Én is valami olyasmit érzek irántad, amit te… azt hiszem vagy is hát remélem, hogy…- elhallgattam, mert még sosem mondtam ki senkinek ezt a szt. Előtte még nem jártam soha senkivel.

-Szeretlek, - suttogta és fejem tetejére egy puszit nyomott.-  de önző dolog lenne tőlem, ha most megkérnélek arra, hogy legyél a barátnőm. Nem szeretnék belebonyolódni egy kapcsolatba, ami eleve halálra, van ítélve.- tekintete perzselte az összekulcsolt kezeinket én pedig még erősebben szorítottam.

-Nem! Épp ez tőled az önzőség, hogy meg se próbálod –mondtam ki hangosan gondolataimat. Éreztem, ahogy izmai megfeszülnek az idegességtől. Kezét elvette az enyémből, vállát elhúzta fejem alól és felkelt az ágyból.

-Mennem kell így is sokat maradtam- igazgatta meg hosszú ballonkabátját.- Nem ígérhetek semmit. Ne várd azt, hogy jelentkezzek, nem kockáztathatom a lebukást most, hogy tudod minden rendbe velem és én is meggyőződhettem ugyan erről rád nézve- miután mindent eligazgatott magán fogta magát és simán kisétált. Azt hittem, hogy a méreg öl meg, de a büszkeségem és józan eszem nem hagyta, hogy utána fussak. Dühös voltam és átkoztam magam azért, hogy bevallottam mit érzek iránta. Én naiv kislány. Felkeltem az ágyból, cuccaimat összeszedve a földről visszaszórtam egy kupacba az ágyamra, előhalásztam a telefonom és előkerestem a névjegyzékem közül egy nevet, amire azt hittem, hogy soha nem lesz szükségem. Megnyomtam a hívás gombot és megjelent nagy fehér betűkkel Michael neve.