Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!
Ever Night lassú, megfontolt léptekkel ment a hosszú ösvény szerű úton. Cipőjének talpa alatt hangosan koccant a beton. Körülötte magaslatokba nyúló, fekete fák és hideg szürke koporsók voltak. A fák súlyos ágait néha meglendítették a szél erős karjai, ezzel is kísértetiessé téve a temetőt. A sírok között menve a lány gondolataiba veszve bolyongott. Gondolatai egy sírt kerestek, melyre annyi van csak írva, hogy "Soha nem feledünk el!".Epésen felnevetett a gondolatra. Hangját elnyelte az éj csendes és veszélyes sötétje. Még, hogy soha nem feledik el a halottakat? A legbutább kijelentés, amit valaha csak hallott. Senki nem emlékezik arra a személyre mindig. Az évek lassú és szenvedéssel kevert eltelésével az emlékek halványulnak, ahogy az érzelmek is. A sír, ahova Ever tart egyáltalán nem volt látogatott. Nem volt senki se gondozza és el is feledkeztek talán róla. A temető legkijjebb eső részébe volt elhelyezve, egy szomorú fűz lelógó ágai alatt. A lány lehajtott fejjel és szomorú tekintettel nézte, ahogy szebbnél szebb sírok vannak elhelyezve. Minden legalább egy koszorú és egy mécses fénylik. Gyönyörű fénye a tűznek, megbabonázta. A szél lágyan mozgatta a tüzet, melynek árnyéka kecses táncot lejtett a márvány sírkövön. A koszorú csodásan mutatott a felirat mellett. Megigéző, de ahova Ever tartott nem volt ilyen szép.
Ever egy meggyalázott, törött szélű sírkőhöz tartott, ahol csak a Hold szűrődött át az ágakon. Egy koszorú se volt rajta, sőt felét benőtte már a vadrózsa. Az emberek nem mertek odamenni, mert hiába találták szépnek, ez a szépség elriasztotta őket. Senki se ismerte igazán azt, aki ott hunyta le szemét örökre. Viszont a lány ismerte. Közel állt hozzá, aki ott feküdt.....túl közel. Ever ismerte annak a halottnak az egész életét. Tudta, hogy egy megviselt, komor és sötét léleknek tűnt, míg élt, de azt is tudta, hogy a múltjának szellemei tették ezt vele és legeslegbelül ott volt egy érzékeny angyal. Csak ezt Ever-ön kívül senki se ismerte. A halott senkit se engedett közel magához, csak pár embert és azt is tudta róla, hogy az még magával se volt kibékülve. Szinte megijedt attól, hogy mennyire is jól ismeri. Óvatosan lépdelt oda a sírhoz. Kezével arrébb simított pár fűzfa ágat és egy kis selyem kötéllel odarögzítette a fa törzséhez. Azon a kis résen beszűrődött a Hold gyenge fénye és megvilágította a sírt. A sír sarkai megtörve engedték, hogy rácsavarodjanak a vadrózsa tüskés ágai, elfedve az illető nevét. A virágok feketén és sötétvörösen díszítették a megviselt emléket. Ever egy pillanatig elmosolyodott, majd leült a az ott lévő kis kőpadra. Azon is valameddig felfutott a rózsa, de nem érdekelte a lányt. Leült és térdére helyezve könyökét, arcába temette kezét és elejtett pár kósza könnycseppet. Eszébe jutott, ahogy halt is meg az a test és vele a lélek is.
Kedves, késő őszi nap volt. Senki se sejtett semmit a városban élő veszélyről. Mindenki boldogan és életvidáman sétálgatott az utcán, de voltak, akik más helyen voltak. Akik más helyen voltak, azok szenvedtek igazán, azoknak az volt az utolsó napjuk. Ők ugyanis egy gyilkos banda csapdájába futottak. Mindenkit kegyetlenül megöltek. Volt, akit elkaptak, kikötöztek és felgyújtottak, majd valakit lelőttek és meggyalázták a hulláját. Viszont Ever sírjának lakójának volt talán a legmeggyalázóbb az a nap. A halottat, kínok közt engedték át a túlvilágra. Először kikötözve meggyalázták és önbecsülésétől megfosztva hagyták elsüllyedni a szégyenben, majd több késszúrással okoztak neki testi fájdalmat, de ez nem volt elég nekik. Egy pisztolygolyót is beleeresztettek annak fejébe és végül újra meggyalázták. Aztán otthagyták saját vérében megfagyva és meghalva. Ever már csak az emlékre is könnyezni kezd. Viszont, ő honnan tudja mind ezt? Egyszerű. Ever volt, akivel ily kegyetlen mód elbántak embertársai. Benne vannak még azok a kegyetlen emlékek és még mai napig érzi, a szétfeszítő fájdalmat minden mozdulatában. Ruhája, még mindig véres és senki se látja már. Barátait, akik szeretett, szeme láttára ölték meg és ő egyedül maradt.
Sokszor elmélkedett azon, hogy melyik az ijesztőbb. Meghalni ilyen fizikai kínok között vagy egyedül maradni egy helyen, ahol senki nem lát és nem is beszél veled. Mert a zord valóságban is könnyebb volt élni, pár baráttal, mint meghalva magányosan barangolni egy temetőben esténként. Magányosság sokszor fojtogatta. Ezerszer erősebben, mint bármelyik gyilkos, aki elpusztította. Erősebb és kegyetlenebb volt ezer kardnál és pisztolynál. Halálosabb, mint maga a Halál.
A lány elemelkedett a kőpadtól és a sírjához lépett. Óvatosan megfogta a rózsaszálat, de kétség kívül fölösleges volt ez az óvatosság. Nem érzett semmit. Ezt is megölte a gyilkos. Érzések nélkül tényleg halott minden. Ránézett a sírkőre és elejtett egy vércseppet a szeméből. A vér gyorsan beivódott a kiszáradt földbe.
-Itt nyugszik, Ever Night. Soha nem felejtünk el!- olvasta fel, majd fejét a sírkőhöz nyomta és zokogva áztatta el a szürkés márványt. A márvány lassan vörössé vált a vértől, a virágok elsötétültek, feketévé váltak, a Hold pedig óvatosan ölelte körül jeges karjaival a tájat. Ever felkiáltott, de az éjszaka elnyelve döfte bele az utolsó lelket ölő kést. A magánnyal járó gyilkos tőrt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése