Undertaker of the Hell

Under Taker* lassan, komótosan lépkedett a komor, téli erdőben. Könnyed léptei alatt a hó ropogott. Sápadt arcába az éjszakai csípős szél fújt apró hópelyheket, melyek ugyan olyan lassú tempóba hullottak a földre, hogy társaival összekapcsolódjanak. Viszont Under-t nem igazán zavarta az enyhe hóvihar. Lépteit lassította és arcát az ég felé emelte. Vastag bőrkesztyűbe bújtatott ujjait az ég felé emelte és féloldalasan elmosolyodott. Keze pont azt a kis holdfényt takarta ki, amely a fák kopasz ágain át be tudott jutni. A férfi ezzel a tettével is bebizonyította, hogy a sötétség a mindene. A gyenge holdfény is megzavarta élvezkedését a kopár erdő által adatott sötétben. Under Taker soha nem értette, hogy miért élvezni a titokzatos sötétséget. Talán, mert szeretett elveszni benne és olyan érzése volt benne, mintha átölelné a fekete selyemtollaival. Igaz, ilyenkor volt a legmagányosabb is, mert a tollak eszébe juttatták, hogy mennyire is árva a világban. A sötétség minden akarata ellenére emlékeztette, hogy semmit se ér, hogy ő a Világ Számkivetettje és, hogy saját maga gyilkosa. Saját magát gyilkolja azzal, hogy lelkét legjobb ellenségének, de egyben a legjobb barátjának a Sötétségnek adja. A csendes, rejtélyes és veszélyes éjszakáknak, melyekben bármi megtörténhet. Bár Under-ön annyira eluralkodott a sötétségvágy, hogy már a nappalokat is gyászban tölti. Nappal koporsókat árul és sírverseket ír, sötét szobájában. A két szenvedélyét összekötve ez az életében a legszebb öröm.
Imádja, ahogy az emberek bemennek hozzá és kisírt szemekkel, feketébe öltözve kérik őt, hogy készítse el a szerettük végső ágyát és írjon hozzá pár szép szót. Bár nem ebben találja a legnagyobb örömét. Semmi öröme nincs abban, hogy olyanhoz alkosson, akit soha nem ismert. Abban találja örömét, hogy az emberekből ilyenkor minden árad, de boldogság nem és ezt élvezi. Imádja nézni, ahogy a temetéseken a könnyek a földre hullanak és emberek roppannak össze a gyász alatt keletkezett depresszió alatt. Under rengetegszer átélte, már ezt az érzést. Tudja milyen, mikor valaki meghal és hátra hagy téged és másokat, akiknek fontos volt. Ismeri az érzést, amikor egy szobában lelkileg meghalva nézel üres, kisírt szemekkel egy gyertya lángot, mely emlékeztet az elhunytra. Látod, ahogy a gyertya lángja boldogan lobog egy kis mozgásra és betölti fényével a szobát, de egyszer csak azt veszed észre, hogy a kanóc és a viasz is elfogy és a végén a gyertya lángja se ég többet. Nem fogja a szobát betölteni és nem fog meleg fényt árasztani, ezzel otthagyva a kegyetlen, hideg szobában. Under Taker tudta, hogy hiába keres maga mellé bárkit is egyszer kihuny annak is a lángja, hiába fűzött hozzá végtelenségig való reményeket. Nem nyit senki felé, inkább várja, hogy saját lángja is elaludjon, de érzi magában, hogy erre rengeteget kell várnia. Rengeteget, sőt örökké kell várnia. Álmaiban már meglátta, hogy a végzete az lesz, hogy a koporsó boltjában készítse a koporsókat. Keze összeszorult és állkapcsa megfeszült a ténytől. A havazás gyorsabban zúdult rá és a szél is erősebben fújt. Fehéres hajába belekapott a szél és az eddig vállán nyugvó és nyakát fedő tincseket arrébb fújta, ezzel beférkőzve fekete, kötött sálja alá. Egyik kezével a cilindere biztosításáért, másikkal szorosabbra húzza. Szemét szorosra zárja, mert bántja a hideg szél, ami pontosan arcába fújja a havat. Morogva és vacogva küzdi előre magát. Minden lépésénél erősebbnek érzi a szelet, de tovább küzd. Lábai nehezen bírják, mivel hiába készít koporsókat, testalkata nehezen bírja a szelet. Keze is egyre kevésbé tudja tartani cilinderét, de nem engedi el. Hozzánőtt ez a ruhadarab, akárcsak a bőrkesztyűi. Kötődik hozzájuk. Egy ismeretlentől kapta őket, aki annyit mondott, hogyha minden nap hordani fogja megváltozik az élete. Under el is hitte, majd amit az ismeretlen mondott be is vált. Élete megváltozott. Rengeteg embert elvesztett, behódolt a sötétségnek és a gyásznak, majd elkezdte csodálatosnak tartani a halált. Mind csak egy koponyával és fehér rózsával díszített cilinder és egy fekete, pentagrammával dekorált kesztyűpárért. Idiótának érezte magát, mert megvette, ezzel el is rontva az életét, de mostanára hozzánőtt. Jellemezte valamennyire őt, bár eddig a rózsát és a koponyát sikerült magának éreznie. A koponya jelezte számára a munkáját és a sok halált, a rózsa meg komor bordós színével Under művészetét. Viszont a kesztyűjén lévő jellel kevésbé tudott azonosulni. Azt a jelet még nem találta meg életében.
A szél erősebben fújt, de Under Taker nem küzdött tovább vele. Az előtte lévő magas vörösfenyő elé esett. Remegve, lihegve és elgyengülten vetette hátát a fának. Ajkai kiszáradtak és arca kipirosodott. Vastag ruházatán át is érezte a kellemetlen hideget, mely szinte megfagyasztotta testében a vért. Under fejében valami szöget ütött. Ilyen vihart nem lehet az időjárásra fogni. Itt valami erősebb, hatalmasabb erő próbálja őt megfagyasztani. Egy olyan valaki, akinek ereje akkora, hogy a természeti erőket is meg tudja babonázni, egy olyan, aki akar valamit tőle.
-Ki vagy? Mit akarsz?- üvöltötte elhaló hangon. Nem a félelemtől csuklott el a hangja, hanem a hideg kiszárította torkát. Nem félt, ő már semmitől se fél. Attól se ijedne meg, ha maga a Sátán lépne elé és lőné fejbe. -Ha ki akarsz nyírni tedd meg! Már régóta meg akarok halni!- kiáltotta, mire a szélvihar csendesedni kezdett. A hideg visszafogottabb lett. Under szúrósan tekintett előre. Kalapjáról levette a kezét és sálát is elengedte, viszont valamit észrevett. A kezén lévő kesztyű mintája pirosan kezdett izzani. A férfi szinte megigézve bámulta, mennyire is csodálatos a piros színbe játszó pentagramma. Eddig csak épp lehetett látni a jelet, de most izzik, sőt észrevehetetlen fényt áraszt  magából. A férfi arcába tökéletesen bekerül a fény, amelytől egész arca más tündöklést kap. A megszokott gyászos és komor arcképet felváltja egy csodálatos férfiarc, amely vonásaiban megbújik valami démoni. Eddig tompa csillogással rendelkező szürke szemei, pirosba váltottak magukkal rángatva egy ördögi csillogást. Most az egész férfi jobban hasonlított egy természetfeletti lényre, mint egy meggyötört férfire.
-Látom meglehetősen megtetszett a kis kesztyűm. Reméltem, hogy remekül fogja végezni a dolgát a cilinderrel együtt!- hallatszott egy mennydörgés szerű hang. Under rögtön elkapta kezéről a tekintetét és előre meredt. Lassan, óvatosan felkelt és tovább fürkészte az előtte elterülő sötét erdőt. Nyomasztotta valami most. Tudta, hogy nincs egyedül, de azt is megérezte, hogy nem csak ketten vannak. Majdnem olyan érzése volt, mintha szellemek fognák körül ezt az egész részt. Kitágult szemekkel nézett előre és keresett valami kivehető alakot, de semmi ilyet nem talált. Lábai hátra felé mentek és kezei kapaszkodóként kutatták a fenyő hideg törzsét. Under Taker-ön szinte már majdnem eluralkodott a pánik, de nem engedett magának semmilyen pánikot.
-Bizarr. -mondta ki, mire kezei és lábai célt találtak, de aztán rögtön lepattantak céljukról. A férfi ijedten fordult hátra és nézte, ahogy a fenyő helyett egy óriási angyalszobor állt. Szemei kikerekedtek és nyugtalanul nézett körbe. Nyugtalanul tapasztalta, hogy a fák helyett sírok voltak. Meglepetten és tanácstalanul pislogott. Nem értette, hogy került hirtelen a temetőbe, mikor még az erdőben volt.
-Igen elég bizarr tudok lenni, de te nem szoktad még meg? Még is csak a halállal foglalkozol, nem-e?- szólalt meg újra a mennydörgés szerű hang. Under megrezzent, majd mély levegőt véve lehunyta szemeit és egy ócska mondatot ismételgetett, aminek ereje se volt, de remélte beválik.
-Bújj elő, Mester!- morogta. Néha ő is beszélgetett emberekkel és a boltjába is járt pár gót fiú, akik otthon voltak az okkultizmusban. Azok szokták mondogatni és sokszor kérdezgették őt, milyen ilyen fura munkát végezni, de erre ő semmit se tudott mondani és szűkszavúan, inkább tovább faggatta őket. Ezek tudtak mindent, amit nem kellet még azt is a szörnyekről, varázslatokról és temetőkről. Igazából velük elég jól elbeszélgetett, mivel azt hitték, hogy ő is gót.
-Mester.- morgott egy mély, de lágyabb hang, mint az előbb. -Így se neveztek még, de lehet rá kéne pár suhanc démont erre szoktatni!- mondta rekedtesen, mire Under Taker szemei kipattantak és megpillantott maga előtt egy magas férfit. Fekete haja, derekáig ért. Fekete kesztyűjén, sálján és bakancsán pirosba volt bugyolálva. Fején a piros cilinder pontos másolata volt Under-ének. Maga a férfi teljes hasonlása volt a fehér hajúnak.
-Te.....vagyis maga....izé, tökéletesen hasonlít rám! Kicsoda is?- érdeklődött halkan, mire a vele szembelévő elnevette magát a másik szerencsétlenkedésén. Két lépést tett előre, mire a másik hátra lépett kettőt.
-Nyugi, nem akarlak bántani, vagy is nincsenek a számításaimban!- fogta meg a másik férfi keskeny vállát. Under fejét a vállát szorongató kezekre fordította, majd vissza és az ismeretlen szemébe meredt.
-Megnyugtatsz!- morogta gúnyosan, mire vállán erős szorítást érzett. Halkan felszisszent és lábai megrogytak. Szemei könnybe lábadtak, de továbbra is gúnyosan meredt a másikra az ócska megjegyzése miatt. A férfinek fájtak a vállai, de a másik erős kezei még erősebben szorították a törékeny vállat.
-Tegezhetsz, de nem gúnyolódhatsz velem!- morogta, mire a fehér hajú aprót bólintott. Vállán a szorítás enyhült, de nem engedte el. -Mi a neved?- érdeklődött a pirosba öltözött.
-Under Taker. A tiéd?- érdeklődött a másik.
-Death*. Érdekes neved van, mondták már? Olyan fantázia dús, nem?- kérdezte hangjában enyhe iróniával, mire a másik morgott egyet.
-Az. Bár a tiéd is eléggé illik rád. Látszik egy szociopata kapott el.- mosolyodott el féloldalasan, mire a másik először értetlenül, majd felvidult tekintettel nevetett fel. Death jót mulatott Under szarkasztikus és csípős természetén. Tetszett neki a másik viselkedése.
-Under, nem szociopata vagyok, hanem az a rohadék, aki kinyírta a barátaidat.- jelentette komolyan, mire a másik szemeiben megcsillant valami.
Under Taker kesztyűjének fénye a pirosról átváltott fehérre és úgy világította körbe a férfi egész testét. Remegett a dühtől, ami elkapta ettől a kijelentéstől. Bosszút akart állni, meg akarta ütni, addig ütni míg meg nem hal. Ő vett el az életéből mindenkit, ő keserítette meg és ő volt az aki így elcseszte az életét.
-Miért tetted?- kérdezte hidegen, majd kesztyűjén újabb színváltás ment keresztül. Kezén már a hideg, fehér helyett, mély rejtélyes lila csillogott. Felemelte kezét és lelökte magáról a másik kezét.
-Látnád magad. A rózsa és a kesztyű tökéletesen váltja a színét és tökéletesen passzolnak! Kevesen tudják ezt a kettőt egyre hozni. Megtapsolhatnád magad!- ámult el Death, mire Under levette kalapját és a rózsára meredt, ami tényleg lila volt, ahogy a kesztyűjén lévő pentagramma.
-Válaszolj!- utasította és visszarakta fejére a cilindert. Bosszúsan meredt a másikra, mire az félelmet mímelve provokálta. Célja volt a provokálással.
-Miért tenném?- kérdezte, majd mellkasán keresztbe font karral kezdte el méregetni a másikat. Az lehajtotta a fejét és engedte, hogy fehér haja előre hulljon ezzel is árnyékolva a arcát. Kezén a jel egyre jobban világítani kezd, hosszú csíkokban tűnnek el az éjszakában.
-Nem értetted, seggfej? Válaszolj!- kiáltotta, mire a pentagrammából kiszabadult egy hatalmas fénysugár, amely az egész temetőt megvilágította rejtélyes fényével. -Ide figyelj! Nekem te nem fogod játszani a halhatatlant, mert ha őket megölted akkor téged se lesz nehezebb, Death!- mutatott felé, mire a temető sírjainak a földje megmozdult. Under Taker észre se vette, ahogy a sírok földje alól csontok bukkannak fel, majd lassan egész csontvázak gyűlnek köréje. Tudatát teljesen elhomályosította a düh, melyet a másik szemtelensége szült elméjében. Dühösen meredt rá, addig, míg vállán meg nem érzett egy csontos érintést. Mérgesen fordult meg, hogy megnézze ki zavarja pont ilyenkor.
Under Taker vállát egy csontváz kopogtatta meg, amitől a férfi enyhén szólva is földbegyökerezett. Életében nem látott még élő csontvázat, de a nem várt hatást megadta. Nem ijedt meg, csak furának tartotta, hogy a temető egyik részében épp őt szólítja le egy csontváz.
-Uram, maga idézett meg minket?- érdeklődött, mire a férfi értetlenül meredt a csontvázra. A másik hangja annyira emberi volt, hogy elég volt a horror filmek által szerzett tapasztalatait lecsapni. Keveset értett a csontváz kérdéséből, ezért jobban szemügyre vette. A koszos csontok tökéletesen passzoltak egymáshoz. Stabilan álltak, mintha valami tartaná őket. Under tovább méregette a halottat és a koponyáját nézte, amin egy pók fűzött pókhálót, viszont nem ez volt az érdekes. A szemüregben lila fény villogott rá, ami egészen megfogta őt, aztán ránézett a kesztyűjére, ami lila volt még mindig.
-Asszem' én.- válaszolt bizonytalanul, miközben összeállt előtte a kép. Ő tud csontvázakat irányítani a kesztyűjével, amit még régen,-így jobban átgondolva- Death adott neki.
-Mit csináljunk?- érdeklődött egy másik, aki hangja szerint nő volt. Under megrázta a fejét és kezével mutatta, hogy visszamehetnek a sírjukba. Jobbat nem tudott csinálni.
-Amúgy uram, tehetséges. Köszönöm a szép sírverset! Sok lélek, vámpír és aki magához tartozik dicsérte!- veregette hátba egy másik csontváz. Under Taker zavartan pislogott, ahogy hátán megérezte a hideg, kemény és érdes ujjakat. Legmerészebb álmai közé tartozott, hogy egyszer egy csontvázzal fog találkozni, aki elismeri művészetét.
-Köszönöm!- nyögte és leblokkolva figyelte, ahogy elmennek a csontvázak.
-Hu, ezt megúsztam!- húzta végig kezét homlokán Death.
-Felesleges tettetned ezt az egész megijedős dolgot! Úgy se ijedtél még meg semmitől!- ült le a fehér hajú a legközelebbi márvány sírra. Arcát tenyere közé vette és bakancsba bújtatott lábát kezdte el nézni.
-Öcskös, engem szedtek már szét jó párszor csontvázak! Örültem, ha felépültem!- ült le mellé Death és ujjatlan bőrkesztyűbe bújtatott ujjaival végig szántotta a mellette lévő hosszú, selymes haját. Ujjai alatt a puha szálak emlékeket idéztek fel agyában. Csodás emlékek hatására felsóhajtott és üvegesen kezdte bámulni Under-t.
-Tökéletesen olyan vagy, mint valamikor az elődöd. Csak te valamivel harciasabb és makacsabb vagy. Jobb vagy, már látom, mint elődöd!- lehelte Death.
-Miről beszélsz?- kérdezte Under kíváncsian. Gondolatai kavarogtak. Agya próbálta megfejteni a történteket, de egy normális, ésszerű magyarázat se tudta megmagyarázni a történteket. Mondhatni, élete eddigi legnagyobb rejtélyét kapta kezei közé. Magában most érezte azt a sokkot, amit nagyon régen érzett. Utoljára akkor érzett ilyen sokkot, amikor véletlenül magára csukta az egyik kész koporsóját. Meghalva érezte magát, ami az emberi agynak sokkos, de minél tovább abban a koporsóban, annál inkább megkedvelte azt a helyzetet. Élvezte, hogy a beleépített selyem simogatta arcát, de ezt a csontvázas szituációt nem igazán tudta kedvelni. Valahogy nyomasztotta, hogy ilyen halott, élettelen dolgokat kell mozgatnia. Kérdések és válaszok, melyek kérdéseket szültek.
-Ja, tényleg. Te egy olyan erőt képviselsz, amit örököltél az elődödtől. Nem veled született dolog ez, hanem ilyen kiválasztásos. Az elődöd megunta, hogy a Pokol temetkezési vállalkozója legyen és mielőtt fejbe lőtte volna magát, rád ruházta a hatalmát. Azt ne kérdezd, hogy miért pont te. Bár ha lehetne egy tippem, akkor azért, mert te alapjában véve ismerkedtél már a halállal és annak fogalmával és nem akart olyat, aki már csak a halál gondolatától elfut.- fejezte be a monológját Death. Under Taker felé fordult és zöld szemeivel csodálkozva meredt a másik férfire.
-A Pokol temetkezési vállalkozója? Definiáld, légy oly kegyes!- szólalt meg elcsukló hangon. A rengeteg kérdés a fejében lassan halványulni kezdett, majd eltűnt mind, kivéve egy. Egy, ami csak annyit foglalt magába, hogy mi is ez a munka. Sejtette, hogy kibújni nem tud alóla, de nem is akart. Sokan azt mondták rá, hogy egy tökéletes Pokollakó lenne és magában ezt annyival egészítette ki, hogy a Pokol a Földhöz képest Mennyország.
-Ha valaki a Pokol temetkezési vállalkozója, az annyi, hogy a rossz lelkeket, miután különféleképpen megkínozták őket, neked kell eltemetned. Magam se tudom, hogy minek temetjük el a lelkeket, de egy biztos, hogy ennyi jó van a Pokolban. Ez a csontvázas cucc meg, onnan van, hogy a démonokat is neked kell megölnöd és eltemetned és ezzel az erővel jutalmaztak meg. Tehát annyi, hogy az emberek lelkét és azokat a démonokat kell eltemetned, akiket megöltél. Én a segítőd vagyok, aki megtanít démonokra vadászni meg ezek. Ja és én hozom a lelkeket is!- csapta hátba a fehér hajút Death. Under beharapta alsó ajkát és rámeredt a mellette ülő kezére. Nem igazán érti a dolgokat, hogy ő miért olyan nagy szám, hogy démonokat kelljen ölnie és eltemetni őket. -Ja és meg kell a tested valamennyire vagdalnom, hogy látszódjon rajtad, hogy te vagy az! -mondta könnyedén Death, mire Under felpattant és hátrálni kezdett.
-Azt már nem!- ellenkezett hevesen, de Death sóhajtva felkelt a helyéről és lassú léptekkel kezdett közelíteni a másik felé.
-De. Úgy nem lehetsz démongyilkos, ha nem éreztél már földöntúli fizikai fájdalmat.- jelentette ki ingerülten, majd kabátja alól előhúzott egy hosszú ostort, melyen apró, éles és szúrós tüskék voltak.
   Under Taker félve lépdelt hátra fele. Szíve torkában dobogott, ezzel elszorítva tüdejét az éltető oxigéntől. Mellkasa ütemesen emelkedik és süllyed a levegő hiány miatt. Torkát a hideg levegő kaparja, ezzel is nehezebbé téve a légzését. Sejtette, hogy lesz valami ehhez hasonló, de ő csak egy rohadt főzetre vagy egy mérgezett csókra gondolt, nem egy teljes kínzásra. Lábai gyorsabban mozogtak, ahogy az erdőbe ért. Remélte, hogy itt el tud bújni, de ekkor fejében szöget ütött a tény, hogy ez nem csak neki, de Deathnek is tökéletes terep. Egy magas fatörzsnél megállt és zavartan lihegett, miközben erősen gondolkodott. Ismerte a horrorok világát. Most jön van az a rész, ahol a tökéletes nyugodtságért kínzásokon kell keresztül mennie, amik előbb vagy utóbb megölik, ha valaki nem menti meg. Kár, hogy Undert senki nem mentheti meg ez elől, csak a kegyelem, amire számítani se mer.
-Hol vagy, Under Taker?- kérdezte gúnyosan hívogató hangon, amellyel áldozatánál egy ideges, feszült fújtatást szült. Mindketten tudták a játszma menetét, de egyikük se volt hajlandó használni aduászait. Míg Death simán megtalálhatta volna Undert erejével, addig Under nem tudta, hogy zsebében.....vagy is inkább kesztyűjében rejlik a jokere. -Szeretsz játszani, hm? Én is, de nem gondolod, hogy már nem kis gyerekek vagyunk? Viselkedj úgy, mint egy felnőtt és viseld el, amit el kell!- ordította az utolsó mondatot Death, majd méretes korbácsával Under közvetlen közelébe csapott, amitől az arrébb kényszerült ugrani. A vadásznak ez volt a célja. Minél láthatóbb helyre akarta áldozatát kergetni, hogy ott megkapja azt, amit meg kell kapnia. Death okos és tapasztalt vadász volt, az tény. Ő már lassan több évezrede ezt csinálja, tehát tapasztalata a legnagyobb fegyvere. Ennyivel előrébb van, mint Under. A fehér hajú esetlenül menekül a végzete elől, ami még ma utol fogja érni. A tapasztalt a kezdő ellen. Tiszta sor, addig míg a tapasztalt nem hibázik, vagy a kezdő nem lesz egyik pillanatról a másikra haladó.
-Ugyan, ne szenvedj már ennyit, azzal a rohadt futkározással! Gyere ide!- utasította nevetgélve és megint lesújtott erős fegyverével. Under Taker kezdett kifulladni a folyamatos futkározástól, de véletlenül se állt volna meg. Féltette életét, bármennyire is sanyarú volt. Lehet, hogy Death kínzásról beszélt, de Under sejtette, hogy annak bizony halál lesz a végszava. Fájdalmas, véres, kínokkal telt, pont olyan, amilyet magának képzelt. Ezt tudta magának elképzelni. Ezt érezte a hozzáillőnek, de most, hogy itt az ideje nem akar belenyugodni. Menti hasztalan életét, amelynek egy töredékét, ha élvezte.
   Lába előtt hirtelen egy lánc keletkezett, amiben sikeresen felbukott. A hóval fedett földön feküdve, érezte, hogy két csuklójára és bokáira láncok fonódnak erősen.
-Ennyi lett volna?- hallott a háta mögül egy ismeretlen hangot. A láncokat felfelé kezdték húzva, Under-rel együtt.
-Dögölj meg!- szitkozódott a fehér hajú, ahogy meglátta Death önelégült mosolyát.
-Ölj meg!- suttogta Under fülébe és kezével lecsapott a férfi karjára, aki ettől felordított. Ruháját kiszakítva vájódott kezébe a sok tüske, erős fájdalmat okozva. Death erősen kirántotta a korbácsot a másik bőréből és újra lecsapott, de most annak mellkasára. Majd újra és újra lecsapott. Under testéből a vér lassan szivárgott, miközben hangos és fájdalmas nyögések töltötték meg a kihalt erdőt. A vér a havat rubinvörös színével befestette és egyre nagyobb tócsává vált. Under szemei könnyezni kezdtek, de egy könnycseppet se engedett szabadra. Inkább szitkozódott, amiért mindig nagyobb ütést kapott. Pár ütésnél teste ívbe feszült a fájdalom erős érzésétől. Izmaiban a görcs fokozatosan nagyobb lett, amit nem tudott üvöltés nélkül hagyni. Nem kérlelte a kínzót, hogy hagyja abba, pedig erősen tudott volna könyörögni, de beletörődött és elviselte a maga módján, ahogy húsába hideg, fém tüskék szúródnak.
-Nevetséges!- nevetett fel Death és erősebbet ütött bármelyiknél is. Under hátra vetette fejét és hangosan felsikoltott. Halál sikoly visszhangzott az erdőben. Under Taker halál sikolya.
-Ja, nevetséges, ahogy eddig az egész életem. De nem lenne ilyen nevetséges, ha te élted volna meg. Nem, de nevess csak ki! Sőt a hullám meg is erőszakolhatod!- köpte arcba Death-et, akinek szemei összeszűkültek és ujjait rászorította az áldozata torkára. Az elhalóan nyögött egyet és elmosolyodott.
-Te beszélsz nekem kínokról? Látom, hogy rajtam akarod kiadni a dühöd, mert szerencsétlen és nevetséges vagy!- nevette el magát, mire a kezek erősebben fonódtak nyakára. Under felemelte fejét és figyelte, ahogy kesztyűjén a jel újra világítani kezd. Remélte, hogy elkezd világítani.
-Kussolj!- ordított rá Death, majd újra lecsapott az ostorral. A fehér hajú elmosolyodott és a kínzója felé mutatta kesztyűjét, arra az megállt és térdre rogyott. Death egész lényét körbevette a lila fény, amelyben most fekete csíkok keringőztek.
-Gyűlölet, árulás, szenvedés és még sok más, mind eltörpül a gyász mellett, amit elődöm miatt érzel. Sőt elképzelem, hogy sokakat gyászolsz még, csak nem mered kimutatni, és ezért engem kínzol. Érzem a fájdalmat, nem kell bemutatni!- motyogta. Ujjait ökölbe szorította, majd határozottan kinyitotta. Death felordított és egy óriás fekete fény távozott testéből. Under Taker elmosolyodott és hátra engedte a fejét. Teste fokozatosan gyógyult. Ruháján a szakadások eltűntek és teste se égett már a kínzó fájdalomtól.
   Death erőtlenül elterült a földön, majd el is aludt. Under Taker, pedig kikötözve lógott és lihegett. Akkor ő most már a Pokol temetkezési vállalkozója?
-Új, keserves élet! Király!- mondta, majd lehajtotta fejét.


Undertaker: temetkezési vállalkozó
Death: halál

______________________________________________
Remélem tetszett! :D