A démonvadász

  Tény, nem Frederich Meiner van a világon a legjobb munkája. Munkája a megtestesült veszély és félelem, amit elég sokszor tetőz a halálfélelem. Munkatársai nem mindig zavarják köreit, mert elég elszórtan találhatók meg a világban. Főnöke nem egy szadista állat, de a mocsok rohadék jelző már jellemzi. Kegyetlen mód nem tartja méltónak Frederich-et a munkájára, amit a férfi minden erejével és bátorságával próbál eltörölni, de sajna ezt a főnök nem igazán értékeli. Semmirekellő, léhűtőnek tartja, akit nem lehet semmire se használni, pedig ha látná a férfi mennyire kitartó. Frederich Meiner a híres démonvadász család tagja. Vérében ott csörgedezik az erő mellyel profikhoz méltóan tud démonokat gyilkolni. Frederich, még is elszakadt családjától. El kellett szakadnia családjától és ehhez a mogorva, öreg férfihez kellett kerülnie.
    Régen, mikor Frederich kicsi volt, nagymamájával próbált szellemeket idézni, amik többnyire jól sikerültek. Egy nap viszont ez a szerencsekör megbukott. A férfi emlékében tisztán megmaradt az a veszélyes végkimenetelű nap. A nap, amikor a gyermeki világszemlélet átcsapott egy elvont, sötét gondolkozásba. Frederich és nagymamája házuk alaksorában épp egy üst felett görnyedt. Nyugodtan, dalolászva porolta le a koponyákról a pókháló rengetegeket. A leégett gyertyák helyére újakat rakott és unokájával gyakoroltatta a varázsige használást. Frederich próbálta a gyertyákat egy olyan burokba tenni, amik meggyújtásukkor egy védőburkot szórnak a helyre. Az akkor még ifjú, alacsony növésű, szemüveges kisfiú ügyetlen mozdulatokkal és bizonytalan hangokkal próbálta elvarázsolni a gyertyákat, kisebb-nagyobb sikerrel. Nem igazán tudta még akkor használni erejét, de kitartóan gyakorolt, ami néha megmutatkozott. A kisfiú halkan mormolta a varázsigét, de semmi nem történt. Nagyanyjától vagy ezerszer látta hogy kell ezt csinálni, de nem sikerült neki. Valahogy nem akar menni és ez idegesítette. Egyre jobban dühbe jött, egyre furább köd keletkezett körülötte. Kezét égető érzés fogta körbe és a kisfiú még jobban idegesedett. Már-már dühöngött, mikor háta mögül egy éles sikolyt hallott. Ijedten fordult meg, de nem várt kép fogadta. Egy démon volt előtte, mely nagymamájának a mellkasában turkált. Hatalmas, több méteres, rusnya szörnyeteg állt előtte és kínozta a szeretett rokonát. Frederich ijedten bámulta a szörnyet, de közben gondolkodott, hogy mivel tudná leállítani. Gyors pillantásokkal nézett végig a helyen és szeme egy kardon állapodott meg. Hatalmas, kis híján a fiúval egy magas kard állt porosan a sarokban. A kisfiú utolsó reményét vesztve ment a kardért és emelte fel minden erejével. Gyenge karjai bizonytalanul fogták a fegyvert, de egy pillantást vetve nagyanyjára a karok profikhoz méltóan fogták a kardot. Frederich futva tette meg azt a pár métert, majd a démonba mélyesztve a fegyvert felüvöltött. Testében kínzó ingerek futottak versenyt egy, megadott pontba. Szívébe erősen szorító érzést érzett, ahogy kezére folyt a démon lilás-fekete vére, mely méregtől bűzlött. A kisfiú életében nem tapasztalt fájdalomtól térdeire zuhant, miközben a démon porrá, az öreg nő pedig ijedtté vált. Az idős meg akarta fogni a gyerek testét, de az minden mozdulatára egy vörös pajzsot húzott maga köré. Nem tudta, hogy is csinálta, de tudta, hogy a nő nem érhet hozzá, amíg ennek a végtelennek tűnő fájdalomnak okozója be nem szívódik a vénáiba. Ránézett kezére és a cseppek helyén már csak fekete foltok voltak. Mellkasában a szorítás egyre gyengébb lett és teste kezdett elernyedni.
    Ezután a sorsát megváltoztató nap után felgyorsultak az események az életében. Szülei kitagadták, azzal az indokkal, hogy ő már démon, nagyanyja nem fogadta be és nem is tanította tovább, de a kardot, amivel megmentette őt odaadta neki és elküldte ő is. Frederich megtört kisgyerekként kezdte el járni az erdőben lévő utakat. Egy nap nem telt el, hogy nem gondolt volna a szüleire és azok csalódott arcára, de eldöntötte, hogy igazi és utánozhatatlan démonvadász lesz belőle. Egy egész faj tette tönkre az életét, akkor ö most egy egész fajnak fogja az életét elvenni. Bele se gondolt abba, hogy esetleg őt fogják megölni. Nem, mert tudta, hogy a mérgezett vér teljesen más erővel ruházta fel. Nem lehetett őt olyan könnyen megsebezni és nem lehetett őt legyőzni se. Ereje korával együtt nőtt. A gyenge, ügyetlen kisfiúból egy kegyetlen harcos lett, akit egy öreg, felfuvalkodott rohadt alak befogadt magához. Frederich mérhetetlenül rühellte a férfit. Szüleitől eltérően máshogy próbálta a már akkoriban férfit tiszteletre nevelni. Elmélete nem volt más, mint az, hogy a gyereknek ne legyen önbizalma, kontrollja és ne tudja normálisan irányítani. Ennek érdekében mindent megtett. Frederichet sose dicsérte, mindig verte és lelkileg rombolta. Két kezén se tudta volna megszámolni a fiatal démonvadász, hogy hányszor kellett a férfi pedofil hajlamainak behódolnia. Utálta, rühellte, a föld alá kívánta, de még is belenyugodott, mert csak volt a feje felett fedő, bár sokszor örült volna, ha egy barlangban kéne osztozni a helyen egy grizzlyivel. Nem zavarnák, ha gyakorolni szeretne. Viszont, bízott a férfiben, amennyire csak tudott, mert egy profi démonvadász volt még az ő korában és egy teljes vállalatot fűznek a nevéhez. Frederich, ahogy elérte a 18. életévét teljesen más lett, mint mikor démoni erők tulajdonába került. Az alacsonyból, egy alig két méteres, izmos, de vékony férfi lett. Göndör haját válláig megnövesztette és szemüvegét fölöslegesnek véve kidobta. Azt a bizonyos kardot már fél kézzel biztosan tartotta. Mágusokat meghazudtoló módon tudta használni az eredeti és démoni erejének keverékét. Sorra ölte a vámpírokat, alakváltókat, kóbor lelkeket és a hasonlókat. A Pokol már a neve hallatán rettegett, de nem volt elég neki. El akarta pusztítani a fő démont, akiről anno még nagyanyja mesélt. Minden lefekvés előtt ez a név jutott eszébe: Redmo. A fő démon, ki minden démont irányít, akit elméletileg nem lehet legyőzni. Frederich viszont tudta, ő legyőzheti. Redmo módszerét használja. Bosszú és fájdalom a másik faj iránt. A történetek szerint, Redmot az emberek meg akarták ölni, de az ördög eljött érte és megmentette. Redmot sokan a világ legkegyetlenebb és legszívtelenebb emberének emlegették. Fiatal kora óta rettegésben tartotta családját, az iskolatársait, a tanárait, az egész környezetét. Terror ős mestere volt. Furcsa erőket birtokolt, furán nyugodt volt, mikor fejbe lőtt valakit. Az egész lényét egy ijesztő aura fogta körbe, ami mutatta, hogy semmi érzése nincs. Frederich is hasonló állapotba került az évek során. Csak gyilkolni az összes démont. Ez az életcélja. Semmi más.
-Mocskos kölök! Gyere ide! Nincs semmi időd álmodozni!- hallotta a főneke istenverte hangját. Fogcsikorgatva kelt fel az ágyról és bújt bele térdig érő bakancsába. Haján áthúzta tenyerét és kardját a derekára függesztett tokba csúsztatta. Lassú, komótos léptekkel ment és vágta ki az ajtót, hátha fejbe találja az öreget. Frederich morgolódva vette tudomásul, hogy az öreg nem lett likvidálva. A főnök ideges léptekkel, kezében egy szíjjal közeledett a másik felé. Frederich az ajtónak dőlt és füle mögé simította göndör tincseit.
-Már megint mi van? Pihenni se lehet?- érdeklődött, majd nagyot sóhajtva gombolta ki fekete ingén a felső három gombot. Szándékosan provokálja a vén szivart. Már csak ebben találja boldogságát.
-Csendet, te korcs!- ordította, mire a fiatalabb kinyitotta szemét és kék szemeit lilán csillogtatni kezdte. Az öreg tudta, hogy félig démon és azt is tudta, hogy erősebb nála, de azért elhitette magával, hogy igen, legyőzheti. Frederich meg csak tűrte, hogy egyszer majdcsak kinyírhassa a vénembert.
-Meg se mukkanok, te mindenható dög!- sziszegte fogai között és lecsukta szemeit. Nem szerette, ha lekorcsozták. Idegesítette, de nem húzta fel magát rajta, csak egy kicsit.
-Ostoba baro...!- akadt meg a férfi hangja. Frederich kinyitotta a szemét és egy talpig feketébe öltözött férfi egy szíjjal felakasztja a férfit a masszív tartógerendára, majd kettőt lő annak mellkasába, amitől az említettből vér kezd csorogni és azonnali halálban meghal.. Frederich meg se rezzen, de agya enyhe sokkot kapott. Ilyen kegyetlenséget csak ő csinál a démonokon. Csak ő képes ilyen hidegvérrel és gyorsasággal gyilkolni. Vagy talán mégse?
-Megérdemelte, nem?- érdeklődött a gyilkos és fejéről lehajtotta csuklyáját. Vörös, vérvörös tincsek bukkantak fel alóla, egy fehér arccal, amin gúnyos mosoly villogott.
-Sok mindent megérdemelt volna, de szerintem én ölhettem volna meg a legjobban. Ebben nem láttam a szenvedést. Olyan szenvedést akartam volna neki, mint a démonoknak. Sikítsa a nevemet és könyörögjön nekem.-mondta, és félmosollyal ránézett a másikra. Az egy pillanatig megdöbbenve meredt rá, majd elnevette magát.
-Ismerős, Frederich Meiner. Szép volt  megölni démonokkal több embert.- mosolygott, mire a másikon látszott meglepődés. Tehát, ha jól értelmezi, akkor Redmo van előtte teljes testben. Frederichben egy felébresztette a harci vágyat és rögtön előhúzta kardját.
-Gondoltam, Redmo!- támaszkodott kardjára.
-Harcolni akarsz? Az unalmas. Mondok annál jobbat. Állj mellém, és megszabadítalak, minden földi bánatodtól. Mindtől!- suttogta az utolsó szót Frederich fülébe, aki előre ugrott, a démon hirtelen közelségétől.
-Eszednél vagy? Olyannal, mint te? Adj egy értelmes okot, amiért egy magadfajta senki mellé állnék!- mordult rá ingerülten. Redmo elmosolyodott. Szórakoztatta a férfi dühössége, ez adta ereje bőségét. A düh, a kétség, a reményvesztettség adta erejét. Csak a másik férfi szemébe kellett néznie és rögtön nőtt ereje. A meggyötört démonvadászból ez áradt. Tiszta sor volt neki.
-Egyet? Adok kettőt is!- nevetett fel a saját poénján Redmo. -Egy elveszett földi léleknek nincs célja, de egy gyilkos démonnak, aki bárkit elpusztíthat, annak több van. Megadhatom neked az erőt, hogy teljes démon legyél, ezzel jogot adva, hogy bárkit és bármit megölj. A lehetőség előtted, Frederich Meiner!- tárta szét karját a démon és biztató, de hideg mosoly jelent meg porcelán fehér arcán.
   Frederich megdöbbent az ajánlaton. Sose hitte, hogy valaha is lesz ilyen lehetősége, hogy valaki ráruházza az ölés hatalmát. Szeme előtt ott lebegett a kép, hogy csonthalmok tetején áll, kezét vér piszkosítja és önelégült mosoly ül arcán, hogy nem maradt ellensége. Igazából egy világ az igazi ellensége, Redmo világa. Azt akarja gyökerestől kiirtani, nem pedig a sajátját. Csak egy erő kell neki, ami felhatalmazást ad neki, hogy a Pokolba kerüljön. Hiába fél démon, de emberi része vonzza a veszélyt, míg a démoni része taszítja. Viszont két dologra rájött rá az eltelt években. Lehet ő a legnagyobb démon, de ott lakoznak benne az emberi érzések, amiket nem tud leküzdeni. Rájött, hogy félvér lénye, sose volt félvér. Ereje megnőtt, sebezhetetlenebbé vált, de ugyanolyan ember maradt. Szüksége volt szeretetre, szép szavak, dicséretre, érzelmekre, mert akkor érezte magában az életet. Akkor hajtotta őt valami előre, de ha démon lenne, akkor csak egy járkáló húsdarab lenne, semmi más. Egy érzéketlen hús, akinek ereje van, de fölösleges. Nem érné meg.
-Na, elfogadod?- érdeklődött Redmo. Frederich elmosolyodott.
-Fosszam meg magam, attól, hogy ember lehetek? Fosszam meg magam attól, hogy érzek és átérzem a helyzeteket? Legyek egy érzések nélküli húsdarab? Köszönöm nem! Viszont, lehetne egy kérdésem?- érdeklődött határozottan a démonvadász. Redmo kikerekedett szemmel bámulta az előtt álló halandót, ki kardját tokjába dugta..
-M-mond!- utasította határozatlanul, mire a démonvadász lépett párat és leült egy székre.
-Az embereket te nem értheted, de én igen. Te félelemben tartottad a környezetedet, én nem. Ők szerettek engem, addig míg a démonod, akit nagyanyámra uszítottál el nem pusztította emberi lényem egy töredékét. Viszont, ezt a töredéket, ne a lelkem darabjának hidd. Erőm egy részét növelted és emberi erőm részét ölted meg. Lelkem ugyan olyan erős és emberi, mint amilyen volt, azelőtt a bizonyos nap előtt. Lehet változott pár dolgot, de emberi maradtam, csak erőm más. Rá kell jönnöd, hogy az embereket hiába támadod és csinálsz belőlük démonokat, lelkük nem fog változni. Ugyan olyanok lesznek, mint az átváltoztatásuk előtt. Szeretetre, megbocsátásra, törődésre és minden emberi érzelemre szükségük lesz, hogy működjenek. Ezek közé tartozik a gyűlölet is, ami engem hajt. Ha elvesznék elfogyna az ösztönző érzésem és nem lenne értelme élnem. Remélem, eddig tudtál követni!- tetette arcát a kezébe és hátra dőlt a székben. -Gyere ide, szeretnék mondani neked valamit, mielőtt megölsz!- nyitotta szét ujjait és nézett a démonkirályra. Az közelebb ment, térde az ülőéhez simult. Lehajolt és fülét Frederich szája elé tette. A vadász elmosolyodott.
-Mi lenne az?- érdeklődött Redmo. Frederich felnevetett és tokjából kardját kihúzva, a démon hasába szúrta.
-Ez! Látod, mit mondtam? A bosszúd vezérelt, ami miatt meghaltál. Elhitted, hogy feladtam ellened a küzdelmet és vesztedbe futottál. Ostoba vagy, hogy elhitted, hogy igazi démon voltál. Emberi életed, sose tudod leküzdeni. A bosszú, a hiszékenység, a fájdalom, mind emberi! Te csak azt hitted, hogy nem. Remélem, megértetted!- sóhajtott és maga előtt keresztet vetve nézte a haldokló démonkirályt, kinek szájából és hasából a vér ömledezni kezdett, ezzel befestve a fapadlót. Frederich lehajtott fejjel bámulta a férfit, majd leguggolt. Kezét a démon szemére tette és óvatos mozdulattal lecsukta annak szemhéjait. -Ember voltál! Megküzdöttél az idővel, de elvesztetted a harcot. Remélem, békés helyre fogsz kerülni, Redmo!- vette el kezét és felkelt.
    Lassú léptekkel hagyta el a házat és még lassabb mozdulatokkal vette elő zsebéből az öngyújtóját. Kezébe véve, a lángoló kis tárgyat a háta mögötti házhoz dobta. Elégetni akarta emlékeit és új helyet keresni magának. A lángoló háztól lassan távolodott. A múltjától távolodott.


Üdv, kedves olvasó!
Elnézést, hogy sokáig nem jelentkeztem, de a suli igazán megterhelő egy hely. *nagyot sóhajt és isteníti a szünetet*Lehet, hogy lesznek ilyen kihagyásaim, de elnézést kérek. 
Remélem tetszett, amit olvastál!